Az embernek merevedése van kedvesének láttán

Egy félszigetről jött, túl az embernek merevedése van kedvesének láttán vízen, hol a félsziget másik része eltűnik a láthatár mögött, ott, hol görbül a föld, s a másik félteke az éjbe borul már.

Nagyapám ifjú korában bányász volt - egy napon másik és külön tárnára bukkant, amit maga ásott tovább. Érceket talált, a föld mélyében szétverte őket, különös módon izzasztott és pácolt mindent, és egy különös és új fémet hozott ki a földből. Nagyapámnak széles, fehér homloka volt.

Ez a homlok is egy tárna volt, és a csontrétegek mögött csákányok és lapátok dörömböltek, és feszegették az agy puha ércét, és mély barázdákat ástak, be a homloktól, végig a koponya alatt a nyúltagyvelőig.

• Utolsó berlini lakásom Kühnertéknél volt, kinn Schöneweidén, egy vadszőlővel befuttatott villaház első emeletén.
• Reszket kezemben a toll, szívem elfogódik, sírhatnám.
• A Két pasi – meg egy kicsi epizódjainak listája – Wikipédia

Gondolatokat és akaratokat és terveket és kemény köveket ástak a lapátok, oly mélyen, oly mélyen, ahol senki se járt még. Nagyapám évekig próbálgatta az érceket, forrasztotta csövekben, és kavarta ólomedények fenekén. Azután csillogó köveket cserélt be, aranyat vett, és próbálta, mit lehet tenni arannyal. Azután vasutakat épített, s messze földről pénzt hozatott. Nagyapám fejjel nagyobb volt mindenkinél, és rettenetes homloka volt: féltek tőle, nem értették, mit akar.

Irtatott erdőt, kereskedett, becserélt mindent, de úgy, hogy a végin ahhoz, amit ő kapott, visszaszerezte azt is, amit adott érte. Már nagyapám is híres és rettegett és csodált ember volt, rengeteg pénzt halomba rakott, s körülzárta magát, és körülzárta vele ijesztő és érthetetlen fejét, melynek mélyében, a nyúltagyvelő mögött, már akkor táplálta apámat.

CSATAKÉPEK A MAGYAR SZABADSÁGHARCZBÓL

Mikor meghalt, e fejet baltával kellett széttörni az orvosoknak, hogy a velőhöz jussanak: s a velő egy darabban s rengve állt meg a csontgömb eresztékei közt, s oly súlyos volt, mint a nehéz föld. II Apámat megfeszült gonddal nevelték. Fiatalon Párizsba és Angliába került, Marseille ostromában részt vett, izmait és bátorságát ütközetek edzették sziklakeményre.

Afrikába ment, s az arab napfény sötétbarnára festette bőrét. Visszatérve, emberek csoportosultak köréje, mozgalmak indultak, hullámgyűrűk verődtek, melyek fellökték őt hátukra. Azt hiszem, apám szónoknak volt legnagyobb: csodálatos szép hangja volt és lobogó, szép szavai. Legendák keringenek arról, ahogy hatni tudott. A fölvert indulatok és szenvedélyek libegő magasságában oly keményen s biztosan ült, mint a pilóta két megfeszült vászonlap között: kezében a kormány, szemei a légörvényekbe fúrva.

Azt mondják, szívremegtetően szép volt, mikor beszélt. Apámnak később tettekben kellett felelnie azért, amit szavakban hirdetett.

Megváltozott tömegek álltak mögötte és szembe vele: színek és lobogók átalakultak.

Apám kevés és elszánt emberrel indult, és nemsokára sikerült neki az, ami századokig nem sikerült még hadvezérnek. Egy harmadik országnak érdeke volt, hogy két másik országot ne kössön össze semmi: és apám akkor beszorította koponyáját a kettős hegylánc közébe, mely ama két országot határolta egymástól, és koponyájával szétfeszítette azt a két országot.

A rianás egy földrészt remegtetett meg: a térképen színfoltok futkostak ijedten, nem tudva helyök, hol álljanak meg véglegesen. De apám összefogott néhány szálat, s felülről elrendezett néhány vonalat.

Ott, ahol nem engedett a föld, hosszú, kék kígyókat eresztett ki kezéből, amik beleharaptak a földbe: minden pikkelye e kígyónak egy katona volt.

Új sorompókat csinált, és határköveket vert le nyílt országutakon. Rettentő kavarodás volt, aztán úgy látszott, minden elsimul, beletörve minden ebbe az új keretbe, amit apám két kemény ujja fogott össze. De közbejöttek a természet erői is: téli fagy s nyári hőség s még a Hold is jött: apály és dagály feszegette a föld merev rétegeit: a néprétegek megfeszültek egymáson, s csúszni kezdtek a felső rétegek, s egyszerre összeomlott minden.

Apám állt, és tartotta nyakát: nekidőlt háttal a rombadőlő falnak, nem hagyta magát. S még megmentett egy országot, ahol világra jöhettem. III Huszonnégy éves koromban apámhoz hasonlítottam és nagyapámhoz. A szemeim és szemöldököm ama bányászé volt: szájam és homlokom apám holt képe körül kísértett. Magas hegyek közül, felhős országból kerültem vissza a városba, és csak homályosan láttam az utat. Tudtam, hogy erdőkből, völgyek mögött, kőházak mögött feszülten leskelődnek rám szemek a ravaszul erekciós antibiotikumok szemhéj mögül, és feszülten várják: mit akarok majd s mik a terveim.

Magam is remegtem az akaratomtól s amaz ismeretlen s lappangó tettektől, melyek bujkálnak már bennem, tudtam róluk, hogy már ott vannak valahol csontjaim és húsom között. Féltem és idegenkedtem magamtól.

Olyan volt, mint egy fél-úr, egy pincér, kisebb színész, nagyobb iparos. A gyerek aztán elment. Az ablakon át lehetett látni, hol egyik, hol másik lábával ugrik kettőt, és ide-oda billegve futott el az úton. János a szélső asztalnál látta, hogy mennyire hasonlít az öreg néni a katonákhoz, akik elmentek. Az arcvonásaik, a szemük hasonlított, egészében véve még a kalapjuk is, csak a színek voltak különbözőek.

Nem szerettem nézni az izmaimat: oly fenyegetően duzzadtak s vonaglottak a síkos bőr alatt. Mint megfeszült íjat és túltelített leydeni palackot: úgy hordtam magamat - kellemetlen és viszolygó érzéssel, elfordítva a szemem. Mikor a városba visszakerültem, ősz volt. Falvakból és tavak mellől visszatértek az emberek, az utcák bizseregtek, szikráztak a ruhák.

Délután erősen kisütött a nap, kabátomat felküldtem, és sétáltam én is. Untam magam, és ez oly jó volt, oly csöndes. A bástya mögé kerültem le, a folyó túlsó partján. Eszembe jutott egy írás, melyben apámról olvastam. Akkor, a népek csatája előtti napon, amaz eszeveszett s végső robbanás előtt: apám itt e bástyafal megett sétált úgy, mint én, csöndes és megbékélt szívvel. Feljegyezték, hogy vörös volt az ég, alkonyodott, s hogy apám a bástya túlsó végére érve megfordult, s percekig nézett szembe a lemenő nappal.

A Két pasi – meg egy kicsi epizódjainak listája

Hat óra volt. Megfordultam, mosolyognom kellett. A bástya mögött vérvörös volt az ég, s kemény körvonalakban váltak el a szögletekbe futó kövek. Az egyik kövön egy asszony állt, és tipegve, aggodalmasan nézett maga elé. Talán félméternyi magasság lehetett, amin le akart jutni. Tanácstalanul nézett körül. Néhány perc múlva vettem észre. Odamentem, és a kezemet nyújtottam. Fogja meg, mondtam. Megfogta és leugrott a kőről. Kérte, hogy kísérjem végig a lépcsőkön, és míg kísértem, beszélt.

Férjéről beszélt nekem és valami hosszú, uszályos ruháról, amin sötétsárga szalag húzódik végig, s melynek uszálya a lépcsőkön az embernek merevedése van kedvesének láttán szépen folyik le, mint egy hullám.

Tubarózsáról is beszélt, úgy értettem, hogy a tubarózsának az uszály végén kell lenni s a szoknya körül. Erről beszélt sokat, s hogy a tubarózsából most már parfümöt is csinálnak. A lépcső végén megállt, nyugodtan mosolygott, s megint zavarba jött. Ránéztem, s fáradtan vártam. Egy lépcsővel álltam feljebb.

FIGYELMEZTETÉS

Lehajoltam, és ő föltette lábát arra a lépcsőre. A csokornak két kioldozott végét fogtam meg, s össze akartam hurkolni. De nem ment: nagyon lent volt a cipő két utolsó gombja, s a szoknyát nem hajtotta vissza eléggé.

Egy percig babráltam ezzel. Lejjebb kellene Egy kicsit lejjebb hajoltam. A vér arcomba futott, s felszaladt homlokomon. Csigolyám megroppant. Mi ez, mondtam, s egy kicsit összeszorítottam a fogam. Most majdnem a gombig tudtam húzni a csokrot. Már majdnem összekötöttem, de éreztem, hogy a másik vége ki akar csúszni ujjaim közül.

Nem tudom megkötni? Egy centiméterrel kellett volna még lejjebb hajolnom. Állam mellemnek feszült. Sötét hullámok lobogtak lábaim felől: egy rettenetes vérhullám. Már akkor tudtam, mi lesz. Megpróbáltam, le tudom-e hajtani másik lábam, mely a lépcsőbe akadt. Kinyitottam a szájam Csigolyám még egyet roppant, siket és pattanó hangot adott.

Még hallottam a távolodó dobokat peregni. A vér szájamon buggyant ki először.

Lassan eresztettem el fejem, és odafektettem a kőre. Így halt ki családom. A folyó felől szél fútt. Apró és éles szilánkokban havazni kezdett: mereven kinyújtottam karom, és libegve ütköztek tenyerembe a pihék, egymásra rakódtak, görcsösen összefagytak, és akkor halvány, fehér réteg borult csuklóm csontjaira.

Leráztam, és a sikátor felé fordultam. Szőke, petyhüdt férfi, mohón, előretolt alsóajakkal, és fontoskodva beszélt: valami kérdést vagy gondolatot magyarázott, és igen ragaszkodott hozzá. Mikor elhaladt előttem, árnyékom lábtól fejig végighúzódott rajta: hogy arcáig ért az árnyék, egy pillanatra sárgán és vigyorogva megvillant koponyája, üres szemgödrökkel, betört orral, penészes varratokkal fölül.

Csikorogva ásítottam, ez nem volt jó. A hó tetszett, fehér és tiszta hó, okosan beszéltem a hóval. Cigarettára gyújtottam, a hó elé tartottam a az embernek merevedése van kedvesének láttán, hideg parazsat. Most megint nem tudtam, hova menjek; két bordám közé süllyesztettem a kezem, és odaszóltam a szélnek, mert dúdolva és fütyörészve akkor jött a szél.

A Bárdy család

Hallod-e szél, hova sietsz. Üljünk le és beszéljünk okosan, unatkozom. De a szél nem felelt: a Színésznő szagát vitte, mérgesen belefüttyentett a fülembe, toporzékolt, arcul legyintett.

Bolond vagy, mondtam neki, mit akarsz a pofámtól. Hát menj csak akkor, rossz vége lesz ennek - nekem ugyan nem kell az a szag, viheted. Unatkozom, és okosan szeretnék valakivel beszélni: valakinek szeretném elmagyarázni, hogy ne fusson úgy, hova a ménkőbe fut úgy - üljön le és feküdjék le és ne acsarkodjék: legyen okos, majd én betakarom, és lefekszem mellé, és szépen kiegyenlítünk mindent.

De ti mind őrültek és unalmasak vagytok, és rosszak vagytok hozzám: összevissza rohantok, és mind belém ütköztök.