Az erekció gyorsan leesik Dickről. KÉRI TAMÁS: A NAGY, A FÁJÓ, A SZERENCSÉS BUKÁS

Méghozzá azzal az Úr által feltételezetten nagylelkűnek szánt, mi több - akarózik, de a fennkölt illetlenség miatt nem könnyen mondom ki - naiv gesztussal, hogy egyáltalán megélhettem a negyvenedik évfordulót.

Igaz, de mennyire igaz, tettem én ezt rozoga állapotban. Úgy, hogy a ravasz Kuroszava-sémámmal a sorsot szabályosan meg is zsaroltam. Ki nem mondottan ugyan, de a magam részéről a regényírás folytatása körüli alku ürügyén előfeltételként szabtam meg a matuzsálemiként megítélt életkort.

Mondd csak - szólt ki a színfalak mögül a mosolyt éreztető Hang - akarnál-e, kuroszavai gyermekem, a biztonság kedvéért, ha már mástól nem, de legalábbis ettől függően képes lenni és a mese fonalának a továbbszövéséhez még egy plusz fél emberöltőt igénybe venni? Ha év kell, csak szólj, hogy mennyi kell, nem nagy ügy, az ilyesmi nem szükségszerűen tartozik a kielégíthetetlen vágyakozások elérhetetlen tárgyai közé - de azért csak óvlak, kétélű fegyver ez; gondold meg és vigyázz, nehogy később megbánd, és mert meglakolsz majd érte, el ne átkozd magad új, mind érthetetlenebb, idegenebb, számodra mind taszítóbbnak tűnő világokba belehosszabbított létedért.

Köztük volt John Lodge, a Lodge Securities ügyvezető igazgatója, aki bevezetett a rendkívül bonyolult biztonsági rendszerek rejtelmeibe; a tréner Nigel Twiston-Davies és felesége Cathy, akiktől sokat tanultam a lóversenyzésről, és hosszú ideig vendégül láttak a birtokukon; Emily Garder és Alicia Winter, akik a popzene területén láttak el tanácsokkal; Ian Maclay, a Királyi Filharmonikus Zenekar volt ügyvezető igazgatója és maga a zenekar: ők a próbákon és a koncerteken szereztek nekem sok örömet, és rengeteg információt szereztem tőlük. Martin Stephennek is meg szeretném köszönni, hogy az iskolaigazgatókról beszélt nekem; a zeneszerző Geoffrey Burgonnak és a mestercsellistának, Bobby Koknak, hogy a zenéről meséltek; Andrew Parker-Bowlesnak és John Oakseynek a lóversenyzés terén bizonyított briliáns szakértelmükért, Shirley Bevannek a lovak betegségeiről adott tanácsaiért; Simon Cowleynak, hogy felhőszakadásban végigjárta velem a cheltemhami versenypályát; Raymond és Jenny Mouldnak, mert meghívtak a páholyukba, hogy megnézhessem Tipping Tim ragyogó győzelmét Cheltenhamben. Peter és Alexandra Hunter szintén csodálatos történeteket meséltek a lovaikról, Esperantáról és Regalról, melyek sajnos már mindketten eltávoztak.

Különösképpen vigyázz arra, nehogy egy óvatlan pillanatban tegyél célzatos említést arról a sokat akaró szarkáról, akinek Gondolom, értjük egymást.

Ha máshová talán nem is, de az évtizedek alatt odáig eljutottunk, hogy a hangsúlytalan ütemekként bedobott köz mondások használatával impozáns haladást érjünk el. És viszont: ki-mi lehetne korszakos ügyeimben elsőrendűen felelős azért, hogy az előzőekhez hasonlóan a befejező évtizednek meg közelebbi környékének a beszámolóját sem kezdhetem a remélt módon.

Az is igaz kell azonban legyen, hogy történik mindez a legkevésbé sem azért, mert az akkori rettegést bárhogyan is oldotta volna az antik példák rideg könyörtelenségének az utánzatában még mindig bele nem unt, nyilván belső logikájának a kifejtésével éjt nappallá téve elfoglalt és ebbéli foglalatosságát kiegészítendő, kőt kövön még véletlenül sem hagyó sors.

Úgy bizony, a Holló-sors maga. Amely drákóian szigorú következetességgel jóért is, rosszért is busásan megfizettet, és közben nyakas-makacson szakít időt arra, hogy a kivetett kamat fejében kéjjel verje be az élő húsba a rozsdás szöget.

Na és végül: mi más, mint a pimaszság határainak a kitapogatását lehetővé tevő, tehát ilyenként is öntörvényűvé vált sorsom felelős azért, hogy ha már megértem, most még csak meg sem tagadhatom az engem körülvevő 'tömegtől' hetvenedik születésnapom ajándékhalmazzal meg pezsgővel ünneplését, annál is inkább, mert a számomra adott, nem mindennapi körülmények közt ilyesmi itt senkinek se jutna eszébe.

Kivéve persze, ha elképedve bámulok bele mibe másba, mint a sorsom egymásra ütő fázisait hűségesen végigasszisztáló, megnyilvánulási formáit körülményeimhez Az erekció gyorsan leesik Dickről adaptáló, most aztán már a hálószobánk külön fürdőszobájának a teljes hosszában csupafalassá vált szupertükörbe. Már csak azért is, hogy nagylelkűen megengedhessem abban annak a nyúzott képű fickónak, hogy sajnálkozzon magán.

Legyen neki meg minden tíz-húsz évre úgy öt percben megszabott, ilyenként engedélyezett önsajnálata - na de itt a határ: ezután már az újabb évtizedek helyett szép Az erekció gyorsan leesik Dickről tűnjön el a pokolnak éppen ezzel az önsajnálattal kikénkövezett fenekére. Nagybetegen Elvetemült cselekedetnek tartom fogadkozásaimat megszegni, most mégis be kell látnom: semmiképpen sem tarthatom magam régi terveimhez. Nem áll módomban ezt tenni méghozzá azért, mert a történetünk gerincét képező, tehát a hattal végződő évszámok legújabb június éjén, helyesebben az azt megelőző, igen kevéssé lenyűgöző, viszont annál inkább egész lényemet gúzsbakötő, pár évvel korábban fatálisnak ígérkező más irányú elfoglaltságom miatt nélkülözhetetlennek tartott személyes jelenlétem több mint kérdésessé vált.

Stephen King - Az - 2. kötet

A megkérdőjelezés időpontja mi más is lehetne, mint a várakozásokban mindig gazdag nyár, de főleg ősz, ezúttal az es variációból. Amikor is a már jó ideje tervezett, szívet-lelket üdítő tengerparttal, az abban elbújtatott, mesebeli szigetekkel bennünket szépségekkel feltölteni hivatott, tíz napos virginiai tengerparti felfedező autóút megtétele előtt, közben meg az után engem szakadatlanul kínzó-gyötrő, de azért majd-elmúlik alapon csöppet sem komolyan vett, viszont annál inkább elviselhetetlenné váló fájdalmak mellett más tünetek is arra késztettek - az orvosi igénybevételt egyre csak halasztgató, kétségkívül primitív magatartásom felfüggesztése után - a velem bajlódó belgyógyászt, hogy írjon ki rutintesztekre.

És hogy nyomban ezután, egyetlen szempillantás alatt mindaz, amit csak emberemlékezet óta a saját életemként ismertem, a meghitt, a szilárd bizonyosság mint a szappanbuborék pukkanjon is ki. Mert hogy a vizsgálatok közül mindjárt a legelsők produkálják a lehetséges diagnózisok legnyomorultabbikát: igen előrehaladott stádiumban lévő, talán még operálható gyomorrák.

Létezne valami olyasmi, amivel egy túlméretezett fájdalmat okozó közlés leírásának az értékelését tapintatos letaglózásnak lehetne nevezni?

A szakorvosok karát - az onkológust, a gasztroenterológust meg a sebészt - a rendelkezésre állók legjobbikaiból kiválasztó és összefogó, általam fölöttébb kedvelt - és ebből valamicskét csak-csak viszonzó - belgyógyásznő vállalta magára a nyilván nem először végrehajtandó feladatot, vagyis azt, hogy az ítélethirdetés aktusával egyenértékű diagnózist velem közölje.

Illetve, az ő esetében, hogy ugyan a mielőbb végrehajtandó műtét miatti kényszerből a lehető leggyorsabban, de mégis valahogy kiskanállal adagolja azt belém. Úgy, hogy előbb akár egy tankot is áteresztő nyílást - "esetleg fekély, csak úgy tűnik, nem a legjobb helyen" - majd minden egyes újabb közléssel kisebbé váló réseket, végül már csakis elhanyagolandóként kezelendő, mind valószínűtlenebb kibúvókat hagyjon, de azért valahogy, megtaposott formámban is roppantul értékelt módon, csakis a teljes elkötelezettséggel odafigyelő nők által kimunkálható elragadó kis trükkökkel igenis rám bízza, hogy én legyek az, aki kimondja: igen, köszönöm, értem, minden a kellő mértékben, sőt még az azt is meghaladó módon világos.

Kételynek többé helye sincs. Sajnos, ez így igaz - tehesse ehhez hozzá kötelessége második részét is ily módon teljesítve ő, bármi ilyesmire törekvés nélkül is sötét arccal.

Hirtelen erekcióba esett. Akasztás és erekció | organist.hu

Némi túlzással azt is mondhatnám: hajszál híján úgy, hogy nekem kellett őt vigasztalnom. Engem persze mélységesen hatott meg az orvosnőtől kapott, lekötelezően randa körülmények közt különösen szépen tálalt ajándék. Hiszen akár magával Molière-rel, majd az őt sommás ítélkezésében követők hosszú sorából a másokkal is megosztott rossz tapasztalatok után ennek felettébb tudatában még mindig hirdetem: az ellenkező híresztelésekkel szemben az orvos is ember, már legalábbis ennek a szónak az átvitt értelmében.

Mindezenközben én nyomban az első 'talán'-nal, 'meglehet'-tel, sőt 'ámbár'-ral spékelt meg a 'hátha csak'-kal behabart közlést követően, a megérteni törekvés első, valamelyest még nyitott, de gyatra kísérletei után olyan heves belső tusakodás, lelki közelharc kellős közepén találtam magam, amelyet csakis elméletieskedő kenceficézésként intézni el nem lenne éppen a helyzet tragikumához illő megközelítés.

A tehetetlenség burkába belegyömöszölten most értettem meg, hogy veszendő testemnél is sokkal inkább a halhatatlan lelkemért dúló harc a végső kérdés körül viharzott: Az ezeken az oldalakon lefolytatott, eddigi intenzív belső vitáinkból immár köztudott lévén, hogy a nem-cselekvés maga is teljes értékű, alkalmasint nagy horderejű döntés, akkor vajon az adott körülmények közt nem éppen az lenne-e az egyedül üdvözítő, a helyes megoldás: az egész nyomorult dolgot csendes megadással vagy egy lábdobbantóan dacos gesztussal fejezni be?

Angelicáról és szeretkezésről – Jégvágó, 2013

Vagyishogy nem tenni semmit, de úgy, ahogy mondom, az égvilágon semmit? Elsősorban és specifikusan: nem vetni alá magam semmiféle, statisztikailag csaknem elhanyagolható túlélési esélyt nyújtó műtétnek. Már úgy értem, akkor, ha az még egyáltalán lehetséges lenne. Na és ha igen, akkor aztán majd a 'sikeres' műtét után nézni szembe a nagy valószínűséggel várható, kellemetesnek még a legjobb akarattal sem mondható, az életforma jelentős részét nem a legelőnyösebben meghatározó, de tulajdonképpen nem is igen értett, mert megérteni nem is kívánt komplikációkkal.

Hiszen a belgyógyász asszony részéről ugyan a szakmai, etikai kötelességből fenntartások nélkül szorgalmazott, csöndes terrorral mindegyre agresszívabban sürgetett operációnak a megtagadása vagy inkább csak konok elszabotálása csupán csak egy lenne az általam eddigelé megtett sok milliárd lépés közül, mégis ez a nem -lépés a lépéskényszerben - ami a sakkban egyenértékű lenne a parti feladásával - képviselné az elfogadott befejezés felé vezető úton ha egyáltalán valamit, akkor a szokásossal, az ilyesfajta helyzetekben elfogadottal - ahogy azt az amerikai engem minden egyes olvasásra-hallásra leírhatatlanul irritálóan nevezi: a beteg rák ellen folytatott, hősies harcával - szemben az Az erekció gyorsan leesik Dickről, legalábbis elvileg lehetséges alternatívát.

Szép kis harc, egyenrangú ellenfelek közt! Az átgondolt tiltakozást. Nemcsak a saját sorsom, de a világon úgyszólván minden ellen.

Mert ugyebár lehetetlen volt fel nem ismerni, hogy az új helyzetben sokszorosan megkérdőjelezett szabad akaratomnak az ítélethirdetés előtt még büszke öntudattal gyakorlása mostanra már ilyen szánalmasan szűk térre zsugorodott. Pontosabban: a szellemi fejesugrásra Camus talán még bokszoló korából magával hozott szentenciájába, azon belül pedig a határozott vagy talán csak kísértetszerűen ide-oda lebegő és úgy 'szabad' állásfoglalásra is.

Miszerint a tudományosnak ható ködösítés ellenére a mi mai kevéssé kies világunkban már csupán egyetlenegy valóban súlyos és súlyosságának megfelelőként is kezelendő filozófiai probléma létezik - ez pedig mi másé is lehetne, mint az öngyilkosságé.

A külső-belső presszió hatása alatt átélt néhány nap ezért is hozta Az erekció gyorsan leesik Dickről a döntést arról, hogy ez a döntés, kifejezetten, bármi másnál inkább éppen az ilyen típusú döntés sohasem volt és így persze most sincsen az én időnként alig észrevehetően reszkető, megbízhatatlan kezemben.

Most, éppen most, ha már az utolsó napirendi pontnál tartva magáról az időzítésről beszélünk, és tesszük ezt megállapodásunk értelmében sem 'elméleti kenceficézésből', akkor igenis éppen most még kevésbé, mint valaha. A pénisz nyálkahártyája a halál már nem tartozik az emberi tapasztalatok körébe - okított bennünket, a figyelmetlen, mindig mással elfoglalt tanítványokat Wittgenstein - minthogy nyomban a születés pillanatában mi arra ítéltetünk, hogy napról napra éljünk.

Másfél-két héttel a folyamat kezdete után már úgy éreztem: abszorbeáltam az új realitást. Akkorra már ez Az erekció gyorsan leesik Dickről minden. Nem, semmiképpen sem gyalázat, nem a saját testem lázadása ellenében végrehajtandó fizikai megbecstelenítés, mostanra még csak nem is reveláció - csupán egy tény. Egy a sok közül. A sok, közel sem ennyire fontos közül. Így legalább titokban megvalósult az, amit oly nagyon szerettem volna: tudni, milyen az - nem akarni semmit, nem várni semmire, nem félni semmitől, nem tenni semmi, de semmi mást, csakis amit a pillanat hoz magával és megtétet velem.

Ezért amikor a végrehajtandó nagy műtétről, annak részleteiről meg előre látható következményeiről beszélt velem, egy állítólag értelmes, művelt emberrel egyebek közt a japánok sikeres újításairól a remek sebész, fel is skiccelve egy papirosra annak a lényegét, amit testem kaszabolása ürügyén tenni fog, majd hallgatásom miatt meglepődve, kutatóan nézett rám, minthogy kifejezett felszólítása ellenére sem tettem fel kérdéseket, akkor úgy éreztem, hogy átadódva immár az ő birodalmába, a vakok földjén én vagyok az egyszemű király.

Mindehhez jött még az a kevéssé lenyűgöző körülmény, hogy bár csak némileg kiábrándultan, de azért mégis csalódtam: Az erekció gyorsan leesik Dickről abban az örök érvényűnek hitt, eddig magának a természetnek a gyakorlatában meg nem cáfolt mondásban, hogy csalánba nem üt a Az erekció gyorsan leesik Dickről.

Aztán meg lám csak Október végén került tehát sor elidegenedett testemen a műtétre, belső részeimnek a legújabb divat szerinti, azért talán mégsem posztmodern módra drasztikus átszabására. Azután lassan, még annál is lassúbbnak tűnő fázisokban, a kórházit követően a hosszúra elnyúlt otthoni lábadozásra - mi ezt Ancsa babakorabeli szóformálásához hűen csakis lábazódásként említettük - a végtelen legyengülésből a műtétet követő komplikációk nehezítette, de azért viszonylag gyors erőnyerésre.

A nálam jóval több szenvedésen átesett, tehetetlen aggodalomban alámerült feleség és gyerek félelemgörcseinek a feltételes oldódására. Új állapotomnak nem valamilyen, állítólag bevált recept szerint erőltetett, még kevésbé morál diktálta, annál inkább azonban a magamban belül, észrevétlenül megérett, sztoikus elfogadására, nem ritkán a csendes, meghitt béke eleddig ha egyáltalán, akkor is csak igen felületesen ismert, tartósabban úgy először, de most aztán annál inkább értékelt birodalmában.

Sztoikusnak engem, helyesebben az akkori magatartásomat a doktor néni minősítette, akinek azért - igaz, majd csak évek múltával - mégis sikerült kifejezni a hálámat. Praxisát ugyanis ide nem tartozó okok miatt felfüggesztve a legutolsó vizit végén egy percre spontánul és szégyenlősen összeborulva, csókot váltva búcsúztunk el, de csakis azután, hogy én végre köszönetet mondhattam neki 'életem megmentéséért'.

Nem titkolta, így aztán nem volt túlságosan nehéz lemérni rajta meg kendőzetlen lényén, hogy ez a pár szó meg mindaz, amit ez számára jelenthetett, nem fog egyhamar eltűnni a tudatából. Minthogy úgy érzem, szükségtelen, nincs is itt hely a tíz kórházi napnál időzni. Talán csupán az, amit fentebb mondtam a tőlem hirtelen elidegenedett testemről, hoz felszínre egy emléket, amelynek a vezérmotívumára úgy érzem, érdemes lehetne itt rájátszani.

Még Budapesten történt, amikor egyszer tartózkodási helyemet átmenetileg kórházba tettem át, szórt, de igen kellemetlen panaszokkal, kivizsgálásra.

A mellettem lévő ágyon feküdt egy 50 körüli, ha felkelhetett volna, tisztviselő kinézésűre szabottnak tűnő férfi, akinek általános rákja volt, nekem úgy tűnt, nem elviselhetetlen fájdalmakkal. Ennek ellenére sem férhetett kétség ahhoz, hogy valahol a legvégső stádium táján.

Az is kitudódott, hogy a neki rendelésre külön főzött ételeket hozó feleségével mindössze csak néhány évvel korábban kötöttek házasságot. A végtelenül legyengült, szinte mozdulni sem képes beteget monumentálisra nőtt hasával rendszeresen pungálták, nem gyógyító, csakis enyhítő-csillapító beavatkozásként. Fizikai képtelenség lett volna nem meghallani annak a nagy részét, amit a szomszéd ágynál a feleség meg a férj egymással beszélt.

Az eszmecsere még véletlenül sem azzal kezdődött, hogy 'hogy vagy', hanem hogy: 'hogy van ma a has? Ugye tetszik érteni; nem a 'hasamról', vagy a feleségtől jövet 'a hasadról'. Nem, hanem ehelyett egy tőlük függetlenül létező, ha egyáltalán, akkor is csak futólag ismert, birtokos fiatal meleg férfiak péniszei vagy raggal még véletlenül sem összekötendő, csak éppenhogy a férfi testébe beférkőzött, ott szörnyűségeket művelő, mindjárt a szóhasználattal is a beteg személyével nem azonosítandó, spontánul elidegenítendő, de hát magát mégis rájuk péniszgyűrű vibrátorral 'hasról'.

Mintha csak a végét járó beteg odáig vitte volna szembefordulását a halált közvetítő testrésszel, hogy a rendelkezésére álló legutolsó védelmi akcióval, az arcvonalak átrajzolásával kísérelje meg azt többé már nem is a magáénak tekinteni. Úgy is mondhatnám: a házaspár rendszeresen gyakorolta ezt az agyafúrt rutint nemcsak indokoltan, de teljes joggal - hiszen ők a gyilkos betegségeket terjesztő, közveszélyes, sőt ragályos ragoknak a kikapcsolásával próbálták kijátszani a sorsot, ha másképp nem ment, akkor a grammatikai szabályok következetes tagadásával.

A kóros állapotnak a legkellemetlenebb aspektusa az volt, hogy az elesettség, a végtelen gyengeség közel sem Az erekció gyorsan leesik Dickről együtt meg külön-külön olyannyira nyomorult módra, mint a lány merevedést észlelt lelki kín: a mindent elnyelő, magába fogadó és többé ki nem engedő űr, az érzés, hogy Az erekció gyorsan leesik Dickről csalással lám meghosszabbított élet többé már nem hordoz számomra jót, örömet, még kevésbé gyönyörűséget.

Nem is csak a mindörökre ismeretlenül maradó, még fel nem fedezettek, de a szorgos tevékenységgel magamhoz szoktatottak köréből sem. Szükségtelen kegyetlenséggel akár egy önfeledt nyújtózkodást vagy a meghitt nyugalomba süllyedés futó pillanatait sem. Amikor ilyesfajta érzések uralkodtak el rajtam, vettek erélyes tiltakozásom ellenére is birtokukba, az valahogy úgy érződött, mint ha nem is magának a műtétnek a helyén, hanem annál feljebb, a szívem táján sajogna egy nyílt seb.

Az is előfordult - bármennyire képtelenségnek is tűnjön ma már - hogy azt a sebet valóban érezni véltem, még akkor is, ha kitapintani megkísérelni már nem merészeltem volna. Végül is mihez kezdtem volna, ha a seb tényleg ott van?

Később, a némi kivételtől eltekintve komplikációmentes lábadozásban már csak egyetlen ernyedt pillanatban tört fel bennem a kegyért esdeklő vágy: adj nekem, ó, Uram, jó halált! Nicsak, lepődtem meg, az illyési Mors bona, nihil aliud! Még ki sem mondtam, máris visszakoztam: Bocsánat szegény fejemnek, Uram; hogyan mi a legkényelmesebb péniszméret kérhetnék Tőled egy oximoront!

Majd később jött a rácsodálkozás valami ismerősen nem-ismertre: tapasztalni, külön-külön megcsodált-körülünnepelt jelecskékből, ahogy mindezzel együtt és mindebből szökken még habozva bár, de mégiscsak szárba, azután válik bimbózó, majd az egész rámosolygó világnak kinyíló virággá az újraágaskodó igény nemcsak a még mindig csodákkal ékesített felismerésre, de a szellemi és fizikai tevékenységre egyaránt.

Hiszen a hosszú hetek, hónapok után a már csaknem teljesen, akkor úgy tűnt, reménytelenül elfelejtett, de most, a fáradt lemondás után ínycsiklandozó életízek aligha tűnhettek a múltban valaha is oly provokálóan, oly felülmúlhatatlanul, ismerősségükben felismerten is rafináltan élvezeteseknek.

Úgy, mintha történne mindez egy ugyan most született, de azért mértéktelenül gazdag reinkarnációja fénypontjait sejtjeiben megőrizni képes, ínyenccé szelídült hedonistával.

Erektilis diszfunkció – potenciazavar - EgészségKalauz

Mindezeken túl gyűlt a kedv a valamikor régen, még az idők hajnalán elindított vállalkozás utolsó évtized-szeletének a megírására, hiszen kuroszavai látószög-változásban most azután, mivel lehet egy gyenge merevedés szépen, aligha lehet majd hiány, jönnek azok maguktól, csak oda kell figyelni rájuk. Márminthogy mire? Mi másra, mint a befejezéshez nekigyürkőzésre, már persze az egyáltalán lehetséges, óvatos-félénk tervekben beütemezett időkereteken belül.

A végrehajtásra, a megérett látomások meg történések szavakba foglalására, csakis akkor, ha a mellettem mindeddig hősiesen kitartó motiváció jelenlétével örvendeztet. Nem utolsósorban, ha a már talán hetekben-hónapokban mérhető 'mindörökké', a valaha oly konstánsnak tartott, most meg minden ízemben érzetten is fogyóeszközzé átalakult idő számomra még adva vagyon.